2009. május 23-24.

Immár évek óta május vége felé kerül megrendezésre az erdei állatok „emberbúcsúztató” fesztiválja. A különös jelenséget 29 éve a mókusok fedezték fel. Azt figyelték meg, hogy tavasz vége felé az emberek hosszú tömött sorban, kevés kis felszereléssel, teljesen békésen, többnyire csöndben, vagy halkan beszélgetve álló napon keresztül vonulnak az erdőben. Tekintettel arra, hogy a vonulás alatt az emberek teljesen ártalmatlannak tűntek (csak a szúnyogok számoltak be halálesetekről), illetve az idő előrehaladtával a mozgásuk felettébb mókássá vált, nameg a távozásuk az állatok szempontjából üdvös, ezért az erdei tanács engedélyezte a vonulás megtekintését az erdő valamennyi lakójának. A vonulás okaira egyébként mind a mai napig nem találtak elfogadható magyarázatot.

A magyarázaton járt az én, illetve Bihari Zoli barátom esze is miközben azon voltunk, hogy a fájdalom és monotónia tűrő képességünk határait kitoljuk a végtelenbe.

A kalandnak mintegy háromnegyed órás késéssel (ezúton köszönve a MÁV-nak) 07:20-kor vágtunk neki úgy, hogy Zoli (áldassék a neve) előnevezett, ezért a kilométeres sort a regisztrációnál nem kellett kivárnunk. Rutinos túrázókhoz méltó tempóval kezdtünk, és a szájunk szegletében sokat tudó kaján vigyorral figyeltük a sprintbe kezdő totál militaryba öltözött ifjú kollégákat.

Békásmegyerről indulva szép lassan megmásztuk a Nagy – Kevélyt, majd a Hosszú – hegyet is, ahol bélyegzést követően rövid időre megpihentünk a II. világháborús emlékobeliszk tövében. Lábragasztás, evés, ivás indulás. Túrázáshoz ideális időjárást fogtunk ki. Nem volt irdatlan hőség, az eső semmilyen formában sem esett, és a szél is csak egy-két helyen volt zavaró, akkor is inkább a felkavart por miatt. A táj szinte már giccsbe hajlóan szép volt. Zolival meg sem álltunk nézelődni, mert az nem lett volna eléggé férfias. Persze azért nem bírtuk ki, és pár fénykép erejéig kattintgattunk. Kesztölcön hirtelen meg kellett innunk két sört a „B” vitamin szintünk vészes szintre történő csökkenésének megakadályozására. Ez számomra azt eredményezte, hogy – évente kb. kevésszer fogyasztok alkoholt - Dorog végéig folyamatosan hülyeségeket beszéltem. Zoli ennek nem nagyon örült, mert a röhögés miatt nehezen tudta a menettempót tartani. A Nagy – Getére érve szerencsére elszált az átkozott sör hatása, így újra elmélyült társalgást tudtunk folytatni. Témáink között leginkább a túrán részt vevő hölgyek méltatása, és az ördögtől való sör gyalázása szerepeltek. Természetesen Zoli néha megemlítette, hogy szívesen megismerkedne a túra nyomvonalát tervező sporttárssal, elbeszélgetve vele a szintemelkedés, a sporttárs orrnyergének, és a láncos buzogány viszonyrendszerének kérdésköréről. A Nagy – Getéről drámai rövidséggel vesztettük el a megszerzett szintet, egy eléggé kalandos meredélyen. Kis hullámvasút után a Tokodi pincéket rejtő völgy bejáratához érkeztünk, ahol egészségügyis pólóba öltözött rendezők éppen egy kútból húztak vizet. Jéghideg, színtiszta csillogó-villogó nedűvel teli vödör bukkant fel a káván, aminek látványára pánikszerűen szabadultunk meg a féltve őrzött folyadék tartalékainktól. Már éppen a tevepúpomat akartam telemerni, amikor a közeli fal árnyékából az egyik kolléga felhívta a figyelmünket, hogy a kút nem ivóvizet tartalmaz. Mondjuk nekem is ismerős volt ez a kút valahonnan, és emlékeztem is valami zavaros történetre lovakról, meg valami kislányról aki csurom vizesen mászkál ki a TV-ből, meg ilyenek. Kérdeztem is a többiektől, hogy ez nem-e az? A hír hallatára a vöröskeresztes kollégák megpróbáltak elsompolyogni, de többen kérdőre vontuk őket, hogy akkor most mi az igazság, amire azt válaszolták, hogy tulajdonképpen ők nem is tudják, és egyébként is csak mosakodni húzták a vizet. Mentségükre szolgáljon, hogy az elvesztett tartalékok helyett kaptunk tőlük palackozott vizet, és arról is tájékoztattak minket, hogy a kúttól mintegy 300 méterre már a hivatalos frissítőpontot is megtaláljuk. Na, ott tényleg habzsi – dőzsi várt minket jóképű zsíros deszantok, és savanyú ubik formájában. A vízosztás kényes procedúráját szpecnaz veterán konyhás nénik felügyelték ellentmondást nem tűrően betartatva az érkezési sorrendet.

A féltávot jelentő mogyorósbányai Kakukk vendéglátóipari egységig tartó utat a zsíros kenyér hajtású egységünk pillanatok alatt megtette. Ott elképesztő látvány fogadott bennünket. A kezükben mindenféle habos, hideg söröket tartó, magukat sportembernek tartó túrázók látványa egyszerűen letaglózott minket. Annyira felháborodtunk, hogy tehetetlen dühünkben kénytelenek voltunk mi is inni gyorsan fejenként 1/5 korsóval. Mikor kissé megnyugodtunk betoltunk még egy-egy Mars szeletet, hogy elvegye a sör borzalmas ízét, és megkezdtük az Öreg – kő megmászását. Gyorsan teltek múltak az órák, és kilóméterek, mígnem a Bika-völgybe érve ránk esteledett, és a hőmérséklet csökkenése indokolttá tette a cicagatya, a csehszlovák szösz-mösz melegítő, és a mackó felsők felvételét. A vetkőzős számunk fénytechnikáját egy rendőrségi transzporter szolgáltatta, de még így sem kaptunk akkora ovációt, mint amire titkon számítottunk. A pihenő azonban újabb érdekes meglepetéssel szolgált. Zoli barátom egy új oldalát ismerhettem meg, amikor szemében földöntúli fénnyel hátizsákjából kis, kínai sárkányokat ábrázoló fiolákat emelt ki. Síri hangon csak annyit mondott…’Idd meg!”. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, de hát nekem feleségem, két gyerekem, meg adóságaim vannak, ezért próbáltam könyörgőre fogni. Zolit nem hatották meg sirámaim, és beláttam, hogy a sorsom megpecsételődött. Miután megittam elmondta, hogy a szutty tulajdonképpen méhpempő, és úgy fogunk tőle menni Juliánus barát. Úgy is lett. A bányahegyi ellenőrző pontig eseménytelenül, és sötétben teltek a kilóméterek. Amikor végre megérkeztünk örömmel láttuk, hogy konyha működik, és sokan hajolnak gusztusosan gőzölgő húsos tányérok fölé. Mi kellhet még egy vándornak…gondoltuk. Bélyegzést követően haladéktalanul felkerestük a kompetensnek látszó szakácsnénit, aki közölte, hogy a gulyás elfogyott, pedig három üsttel is főztek. Úgy nézhettünk rá, mint a gyerek, aki megölte apját, anyját, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján, amire nem engedik be, mert mondta, hogy gyúr nekünk parizeres zsömit. Erre inkább nem válaszoltunk. A különösen bosszantó a dologban az volt, hogy az asztalokon nem egy félig elfogyasztott adagot láttunk, amiből éles ésszel kikövetkeztettük, hogy itt bizony ordenáré pazarlás folyt a lassabban teljesítő kollégák rovására. Na, de még szerencse, hogy ipari gyémánt keménységűek vagyunk, ezért egy kávé integrálását, és víztartalékaink feltöltését követően már indultunk is tovább. Következő megállónk a koldusszállási elágazás volt, ahol 83,74 Km-el a lábunkban, még mindig sikeresen indulhattunk volna a megatánc bármelyik selejtezőjén. Ez a pont már inkább hasonlított egy első világháborús segélyhez, mint egy heppeninghez, de azért eltöltöttünk itt is pár percet. Életem legfinomabb füstölt szalonna ízesítésű langyos vízét ihattam meg itt, romantikusnak látszó tábortűz mellett. A haldoklók hörgésétől, és a zombi szerű sporttársak látványától megcsömörlötten visszacsatoltuk lábainkat, és az erdő sűrűjébe vetettük magunkat.

A túra éjszakai szakasza Laoszon keresztül folytatódott. A Vietkong által használt ösvényeken, és kerítés átjárókon Zoli vezette a mögöttünk összeverődött alkalmi gerillacsapatot. Az ösvény egy felülről álcázott irtáson vezetett, de néha csak a hatodik érzékünkre hagyatkozva találtuk meg a helyes irányt. A móka kedvéért pár kerítésen is át kellett mászni, de szerencsére a géppuskák némák maradtak. A csiki-csuki szakasz után a néma agónia következett egészen pirkadatig. Erről a szakaszról a Zoli fejéről világító elemes glóriát kivéve nincsenek különösebb emlékeim.
A Baji vadászházhoz már világosban érkeztünk meg. Rövid hempergés, majd irány a befutó. A célig sem látnivalóban, sem pedig élményben nem bővelkedtünk. A túrát végül is a kiírt szintidőn belül, éppen és egészségesen teljesítettük.
 
Jó tanácsok azoknak, akik még nem voltak a Kinizsi 100-on:
• A talpadat, és a sarkadat a túra megkezdése előtt mindenképpen ragaszd le keskeny leukoplaszttal. Ha a ragasztással végeztél hintőporozd be a művedet. Én egy embert ismertem, akinek semmilyen körülmény között nem ment szét a lába, de neki patás volt a beceneve.
• Még a rövid pihenő alatt is érdemes levenni a cipőt, zoknit és egy kicsit megmasszírozni, megszellőztetni a talpaidat. Ha nagyon elgyalázódott, cseréld a zoknidat tisztára.
• A menet megkezdése előtt a súrlódó részeket (kinek mije ér össze) kend be vazelinnel. Vazelin, vagy Neogranormon legyen a túra alatt is nálad. Én elkönnyelműsködtem, amitől a vége felé eléggé huszárossá vált a járásom.
• Víz legyen nálad bőven, és a vízvételi lehetőségeket minden esetben használd ki.
• A kútból vizet merő vöröskereszteseknek soha ne higgyj, mert volt az a lógyilkos kiscsaj…meg minden.
• Túl sok kaját ne cipelj magaddal, mert fölösleges. A nagyobb frissítő pontoknál, és az érintett településeken piaci áron a szükséges dolgokat meg lehet kapni.
• Meleg ruhát vigyél magaddal, lehetőleg valami high-tech cuccot (pl. legyen könnyű, kis helyen elférő, ha nincs rá szükség éppen) mert éjszaka, különösen a völgyekben cudar hűvös tud lenni. Ez az intelem a futó terminátorokra, és a logisztikával támogatott puhányokra nem vonatkozik.
• Éjszakára a fejlámpa a tuti, de valami könnyű darabot vegyél, mert reggelre olyan lesz a nyakad, mint Hulk-nak. Mondjuk Zolinak alapból olyan.